...aki most keseregsz Trump győzelmén, kicsúszott a lábad alól a talaj és fogalmad sincs, mit hoz a jövő, ezért félsz és legszívesebben elfutnál, higgadj le.
Higgadj le, mert a félelem gyűlöletet szül, te pedig éppen amiatt vagy most pácban, mert a gyűlölet győzött a hazádban. Ne tetézd.
Higgadj le, mert a harag és az indulatok egymás ellen fordítják az embereket és abból még semmi jó nem született.
Higgadj le és vedd elő a józan eszedet és a lelkiismeretedet, mert tudom, hogy ilyesmik is vannak neked.

Higgadj le, mert nem vagy egyedül!

Régóta tudom, hogy létezel. Régóta vártam, hogy lássalak. Élőben. Szemtől szemben. Vártam egy igazi beszélgetésre. Ez még várat magára. Majd eljön ennek is az ideje. Elkezdtük, de félbeszakadt. Közeleg a folytatás.

Más vagy, mint gondoltalak.
Nem, nem jól mondom. Tudtam, hogy más leszel. Nincs ezzel semmi baj, sőt.

Zakatol a világ, pörög az élet, loholnak az emberek, ők maguk sem tudják, hová. Keresnek valamit, amit soha nem találnak. Nem találják meg az ezer tévécsatornában, a legmodernebb mobiltelefonban, a menő autóban, a feléjük áradó információözönben, amelynek a fele nem igaz, a másik fele meg nem fontos. Nem találják meg egymásban, mert felületesek, mert csak az számít, ki néz ki jól, kinek van sok pénze, ki menő, híres, vagy éppen hírhedt. Nem találják meg magukban, mert magukat sem találják, nem is keresik. Fel sem merül bennük, hogy amire annyira vágynak és ami után annyira rohannak, az helyben van, egy lépést sem kell tenniük érte. Ott van bennük. Mindenkiben. Csak elő kell csalogatni.

Elrontottuk.

Huszonnehány évvel ezelőtt úgy zuhant ránk a szabadság, hogy nem voltunk rá felkészülve. Csak azt tudtuk, hogy szabadok akarunk lenni.

Vagyis... Például bennem nem volt ilyen erős vágy a szabadságra, ugyanis én addig is szabadnak éreztem magam. Azt tanulhattam, amit akartam, azt sportolhattam, amit akartam, olyan hobbit űzhettem, amilyet csak akartam. A kötelező orosz nyelv sem volt számomra teher, lévén szerettem ezt a dallamos, erős és hihetetlenül logikus nyelvet, ma is szeretem.
Amerikai filmeken, rajzfilmeken nőttem fel; a Tom és Jerry, meg a Kengyelfutó gyalogkakukk ugyanolyan megszokott látogatóm volt a tévében, mint Chip és Dale és a Miki egér. Néztem Columbo-t és Star Trek-et, Robin Williams-t az Egy úr az űrből sorozatban, stb., stb. 
A rádióban angol nyelvű dalok mentek - egy kukkot nem értettem belőlük és nem is vágytam rá, hogy értsem őket -, a kortársaim nyugati zenekarokat sztároltak. Beatles, Queen, Rolling Stones, a csuda tudja már, kik voltak az akkori szupersztárjaik.
Egyszerűen semmi okom sem volt azt érezni, hogy bármiből is kimaradnék, csak mert a vasfüggöny másik oldalára születtem. Számomra ez a függöny nem létezett.

Már régen nem harcolok az emberi kapcsolataimban a dominanciáért. Nem fontos. Többre becsülöm az egyenrangúságot, szeretem, ha kölcsönös a bizalom, a tisztelet, egymás elfogadása.
Persze időnként arra kényszerít az élet, hogy kieresszem az oroszlánkarmaimat - leginkább akkor, amikor valaki velem szemben akar domináns lenni úgy, hogy engem kifelejt a saját életemből és ennek így vagy úgy, kárát látnám -, viszont egyáltalán nem rajongok az ilyen helyzetekért, amilyen hamar csak tudok, visszatérek az egyensúlyba.

Elgondolkodtam itt, a távolban, angolhonban.

Mi történne, ha egy mesebeli tündér a varázspálcájával egy legyintéssel olyan országot varázsolna Magyarországból, ami emberhez méltó, ahol lehet boldognak, elégedettnek lenni, ahol lehet boldogulni, ahol bárki szívesen élne, ahonnan senki sem kívánkozna el?

Szia, Kedves L.!

Az odáig rendben van, hogy nem akarsz használni egy közösségi oldalt. Megértem, hogy tele a hócipőd mindennel és mindenkivel. Én is időnként a hajamat tépem - bár nekem kisebb a mozgásterem, hiszen nem csak tájékozódásra, hanem kapcsolattartásra is használom ezeket az istentől elrugaszkodott oldalakat, így nem olyan egyszerű deaktiválni magam.

Az is rendben van, hogy szereted az írásaimat és olvasni akarod őket ezután is - sőt, ez igencsak nagyon rendben van! Örülök neki és köszönöm. Nemcsak olvasót, hanem józan - bár időnként az enyémtől eltérő ízlésű - kritikust is találtam a személyedben, ez pedig manapság ritka és megőrzendő kincs.

Az is maximálisan rendben van, hogy nem léptél le szó nélkül, írtál nekem privát levelet a közösségi oldalon, ahol már a neved helyett az "Inaktív Fiók", vagy valami ilyesmi franckarika látszik. Mindez történt tegnap.

Na de kérlek... Hogy a bánatba válaszoljak neked, ha inaktív a fiókod? Kérdeztél valamit, én meg csak nyomogatom a nem létező gombot, hogy felelhessek, de hát...

Így, most csak neked, csak hozzád született ez a poszt, mert a macska rúgja meg, engem baromira idegesít az egyoldalú kommunikáció. Uuuuutálom, amikor befogják a lebcses nagy pofámat egyetlen gomb lenyomásával.

Szóval, kedves L., ha olvasod ezt a posztot, akkor rögtönösrögtön jelentkezz nálam valahol, és addig ne inaktiváld magad, amíg nem válaszolok! 

Nna. (Hát már megint nekem kell rendet teremtenem az éterben...)

Egyik kedves bloggertársam, Edgar Swan, írt ma egy posztot ( amely itt található, katt )  tele kérdésekkel. Arra gondoltam, hogy részint mint ismerőse, részint pedig mint külföldön élő magyar, válaszolok a kérdéseire - én is egy posztban.

A minap azt mondta nekem egy brit barátom, hogy én vagyok az első és eddig egyetlen magyar barátja. Úgy láttam, nemigen tudja kezelni az én magyarságomat hirtelen, én meg nem értettem, miért lennék ettől másabb, mint bármilyen más nemzetiségű ember. Ha megbántanak, én is szomorkodom, ha megnevettetnek, a könnyem is folyik a kacagástól, vannak álmaim, terveim, érzéseim - mint bárkinek, bárhol a világon.

Aztán itthon elgondolkodtam a dolgon.

Nem tartom magam tipikus magyarnak. Na, nem mintha pontosan tudnám definiálni, mi is az, hogy tipikus magyar. Mindenesetre nem vagyok elájulva magamtól, a magyarságomtól, nem csodálom a kudarcokkal, vereségekkel és rossz döntésekkel teli történelmünket, meg sem próbálom azt hazudni magamnak, hogy nekünk, magyaroknak milyen nagyszerű múltunk van.

Arra jutottam először, hogy amit ő a magyarságomnak gondol, az tulajdonképpen az én különcségem. Ami viszont nem abból fakad, hogy magyar vagyok, hanem abból, hogy én, személyesen, Leo Hot, az vagyok, aki vagyok. Akivé alakultam és akivé alakítottam magam az évek során.

Még nem volt kerek a kép, így tovább gondolkodtam. 

Igen, magyar vagyok. Európa szívében, egy apró országban születtem, még a múlt évezredben. Ott jártam iskolába, ott tanultam hangszeren játszani, ott sportoltam, ott dolgoztam, ott éltem. Ott voltam először szerelmes. Ott kötöttem életre szóló barátságokat. Ott volt a családom, akik szerettek és akiket szerettem. Már csak az anyukám él közülük.
Az ottani levegőt lélegeztem be az első lélegzetvételemkor. Ott tettem meg az első lépést. Ott estem el, ott álltam föl először.

Számomra magyarnak lenni nem érdem. Valami más, annál sokkal mélyebb.

Hogyan lehetne elmondani egy nem magyarnak, milyen az, amikor alkonyatkor ülsz a Balaton partján és nézed a lenyugvó Napot szinte eggyé válva a tájjal, feloldódva benne? A napsugarak táncolnak a tavon, bele-belekacsintanak a szemedbe aznap még utoljára. Az ég alján a sárga, piros és lila ezer árnyalata ad díszletet ehhez a tánchoz percről percre változva, mint valami élő lélek. Aztán lassan elhalványodnak a színek, elbúcsúzik a Nap és felragyognak a tó felett a csillagok... Te pedig csak ülsz megbűvölten, még ha ezerszer láttad is már, mert mindig más, sosem ugyanolyan. Csak egy nem változik soha: ez a tiéd. Kerülj bárhová, ez veled marad, a lelked mélyén kísér egy életen át.

Hogyan lehetne elmondani egy nem magyarnak, aki sohasem olvasta a Tüskevárt, hogy nagyon sokan - én is - Matula bácsitól tanultunk kommunikálni? Az ősi magyar nyelven, amelyben egyenesen, őszintén, nem elhallgatva, nem elferdítve mondjuk azt, ami van. Kimondjuk, ami a szívünket nyomja és erre számítunk másoktól is. Hogyan máshogy lehetne megoldani a gondokat, tisztázni a félreértéseket, hogy újra vidámság költözhessen a szívekbe?

Számomra az ilyen dolgok jelentik azt, hogy magyar vagyok. Nem a népviselet, nem a zászló, hanem az, ami a génjeimbe kódolódott az évszázadok során.

Az, hogy amikor a Temze partján sétálgatva megcsap a folyó illata, képzeletben átrepülök a Duna-partra.
Az, hogy a gyerekkori barátom még mindig a barátom; már évtizedek vannak mögöttünk és most már pár ország is közöttünk, de a barátság ugyanaz maradt.
Az, hogy bármerre is vetődöm a világban, mindig találok egy csipetet az otthonból. Egy illatot, egy percnyi hangulatot, egy tekintetet... 

Talán ezért érzem magam mindenhol otthon és ezért nincs honvágyam sem. Az otthon, az, hogy magyar vagyok, a lelkemben van, és bárhova kerülök, viszem magammal.

Az életünk pofonegyszerűen tudna működni, ha nem lenne állandó kísérőnk az a fránya egó. A hamis énünk, ami belepofázik mindenbe, ráadásul úgy, hogy elront minden jót, elcsúfít minden szépet, eltávolít mindentől, ami közel volt és jól esett a közelsége.

Nem velünk született; részint gyerekfejjel tanultuk azoktól a felnőttektől, akik körülvettek minket, részint magunk tukmáltuk rá magunkra az évek alatt megszerzett tapasztalataink során.

Miből is táplálkozik őkelme?
Félelmeinkből és előítéleteinkből.

A gyerekek nem félnek semmitől, boldogan és gátlástalanul ismerkednek a világgal, legyen az forró kályha, jéghideg víz, vagy szakadék. 
Nincs bennük előítélet sem, nekik aztán teljesen mindegy, kivel állnak szemben, csacsognak, barátkoznak, vagy, a félénkebbek, ugyanúgy húzódnak el mindenkitől.

Ezt a kettőt, félelmeinket és előítéleteinket, tanuljuk. Megtanuljuk, hogy ne simogassuk a forró kályhát és ne álljunk szóba rosszarcú emberekkel.
Később, a magunk kárán megtanuljuk, hogy ne higgyünk másoknak, legyünk óvatosak az idegenekkel, ne bízzunk meg azonnal és feltétlenül mindenkiben.

Szépen lassan, ahogy felnövünk, felnő velünk valaki más is, aki (ami) ezekből a tanult, illetve szerzett élményekből táplálkozik, és akiről azt hisszük, hogy mi magunk vagyunk: az egónk. Fő feladata: tönkretenni mindent.
Miatta vagyunk túl büszkék, miatta vagyunk bizalmatlanok. Miatta nem mondjuk ki, amit valójában gondolunk és érzünk.

Természetesen ezt védekezésnek hívjuk, nem egónak. Védjük magunkat a csalódásoktól, a fájdalmaktól. Csakhogy minden védekezésünk ellenére ezek nem kerülnek el minket. Akkor meg minek? Minek védekezni? Jöjjön, aminek jönnie kell, úgysem lehet elkerülni.

Az egó susogja a fülünkbe, hogy ne bízzunk, mert fájni fog, aztán a bizalmatlanságunk miatt kilép egy fontos ember az életünkből, mert fáj neki az ok nélküli bizalmatlanság.
Utána mennénk, de nem tesszük, mert büszkék vagyunk, és mert a lelkünk mélyén sejtjük, hogy úgysem tudjuk megadni neki azt, amit hiányol, hiszen bizalmatlanok és büszkék vagyunk. Nem vagyunk hajlandóak változtatni, nem vagyunk hajlandóak őszinték lenni, nem vagyunk hajlandóak bízni.

Nem merünk kockáztatni, pedig nincs tét. Akár "egózunk", akár nem, fájdalmak mindig is lesznek, csalódások mindig is érnek. A különbség csak annyi, hogy egó nélkül önmagunk lehetünk. Az egó csak öncsalás, ebből fakadóan mások becsapása is. Hazugságra pedig nem lehet építeni egy életet.

Legközelebb, ha valaki kilép az életedből, mert nem tud megküzdeni az egóddal, ne ordibálj, ne roskadj össze.
Menj utána és mondd el neki mindazt, amit korábban nem mondtál el. Hagyd a francba az egódat. Segíteni nem tud - eddig sem tette, sőt! -, veszíteni valód meg nincs. Akár önmagad is lehetsz már, akár őszinte is lehetsz. Ez még talán segít. Ha nem, akkor meg vond le a tanulságot: az egó nem jó tanácsadó, küldd el, felejtsd el, legyél inkább önmagad.