Egyik kedves bloggertársam, Edgar Swan, írt ma egy posztot ( amely itt található, katt )  tele kérdésekkel. Arra gondoltam, hogy részint mint ismerőse, részint pedig mint külföldön élő magyar, válaszolok a kérdéseire - én is egy posztban.

Kedves Edgar!

Személy szerint engem nem a gazdasági, vagy politikai helyzet indított útnak. Egyszerűen csak ki akartam próbálni magam. Nevezhetjük ezt kalandvágynak is. Azóta történt egy s más, és bizton állíthatom, Magyarországra csak turistaként fogok ellátogatni a jövőben egy, maximum két hétre, de turistaként is csak ritkán.

Hogy hiányzik-e valami? Igazából nem. Ami lényeges, azt emlékként hordom magamban, és nem veheti el tőlem senki. A sokat emlegetett Túró Rudit százezer magyar boltban megvehetem (ezer éve nem ettem), van szalonna, töpörtyű, szalámi, kolbász, minden, ami szem-szájnak ingere. A szavaimat itt is mindenki érti - kivéve azokat, akik nem beszélnek sem angolul, sem magyarul. A vicceimen itt is nevetnek, ez is rendben van.

Az itteni utcák már ismerősek, a házban pedig, ahol felnőttem, már régen mások laknak, az idejét sem tudom, mikor jártam utoljára benne. Ölelést itt is kaphatok, itt is emberek élnek, itt is talál az ember barátokat.

Amikor legutoljára Magyarországon voltam, azt éreztem, hogy honvágyam van. Angliába vágytam vissza. A barátságos, mosolygós, segítőkész emberek közé.
Szomorúságot nem, az emberekből sugárzó agressziót, gyűlöletet annál inkább éreztem az "óhazában". No nem felém, hanem egymás felé sugározták ezeket. Sokkal rosszabb, mint néhány évvel korábban.

Nem volt nehéz elmenni. Alig vártam már a napot, amelyen indult a repülőm. Aztán eljött az a nap is.
Igen, meg lehet szokni egy másik országot. Eleinte nehéz, mert minden új, de egy idő után beletanul, hozzászokik az ember, és már fel sem tűnik, hogy itt például az autók a "másik" oldalon mennek. Természetessé válik. 
Meg lehet szeretni egy országot, ami befogad, ami szinte mindent megad, amit az itt született állampolgárai is megkapnak. Igen, meg lehet szeretni, hogy lehet előre tervezni, hogy vannak lehetőségek akár tanulni, akár dolgozni vágyik az ember, akár mindkettőt. Szerethető állapot, amikor a frissen ideérkezett emberke minimálbérért munkába áll és nemcsak megél belőle, hanem félre is tud tenni egy keveset. Később pedig a helyzet csak javulhat, nem kötelező örökké minimálbéres munkát csinálni, tovább lehet lépni, lehet fejlődni. Meg lehet szeretni, hogy embernek érzem magam, hogy annak is kezelnek; hogy vadidegenek rám mosolyognak az utcán, metrón, buszon és ez nem jelent se többet, se kevesebbet, mint hogy valaki rám mosolyog. Ok, cél és érdek nélkül, csak mert emberek vagyunk. Vissza szoktam mosolyogni.

Én már itthon vagyok itt, és azt is tudom, hogy nem én vagyok az egyetlen, aki itthon érzi otthon magát. Magyarországhoz emlékek kötnek, az emlékek pedig csak az otthon illúziója, nem a valóság. Semmi sem ugyanolyan már.

A hazaárulós megjegyzéseket - bár közvetlenül, személy szerint én sosem kaptam, csak általánosságban olvastam a hozzám hasonlóan más országba költözöttekre vonatkoztatva - sosem vettem magamra. Nem nekem szólnak, nem rólam szólnak. Olyanok, mint egy levél, amelyen rossz a címzés. A tartalmán az, akihez véletlenül eljutott és esetleg felbontotta, elolvasta, nem sértődhet meg, hiszen nem neki szól. Akinek meg szánták, az meg lehet, hogy meg is érdemli.

Hogy kell-e változtatnotok? Ezt nektek kell tudni, akik Magyarországon éltek. Viszont felmerülhet ez kérdésként, amikor egyre gyakrabban hallok Angliában magyar szót?