Az életünk pofonegyszerűen tudna működni, ha nem lenne állandó kísérőnk az a fránya egó. A hamis énünk, ami belepofázik mindenbe, ráadásul úgy, hogy elront minden jót, elcsúfít minden szépet, eltávolít mindentől, ami közel volt és jól esett a közelsége.

Nem velünk született; részint gyerekfejjel tanultuk azoktól a felnőttektől, akik körülvettek minket, részint magunk tukmáltuk rá magunkra az évek alatt megszerzett tapasztalataink során.

Miből is táplálkozik őkelme?
Félelmeinkből és előítéleteinkből.

A gyerekek nem félnek semmitől, boldogan és gátlástalanul ismerkednek a világgal, legyen az forró kályha, jéghideg víz, vagy szakadék. 
Nincs bennük előítélet sem, nekik aztán teljesen mindegy, kivel állnak szemben, csacsognak, barátkoznak, vagy, a félénkebbek, ugyanúgy húzódnak el mindenkitől.

Ezt a kettőt, félelmeinket és előítéleteinket, tanuljuk. Megtanuljuk, hogy ne simogassuk a forró kályhát és ne álljunk szóba rosszarcú emberekkel.
Később, a magunk kárán megtanuljuk, hogy ne higgyünk másoknak, legyünk óvatosak az idegenekkel, ne bízzunk meg azonnal és feltétlenül mindenkiben.

Szépen lassan, ahogy felnövünk, felnő velünk valaki más is, aki (ami) ezekből a tanult, illetve szerzett élményekből táplálkozik, és akiről azt hisszük, hogy mi magunk vagyunk: az egónk. Fő feladata: tönkretenni mindent.
Miatta vagyunk túl büszkék, miatta vagyunk bizalmatlanok. Miatta nem mondjuk ki, amit valójában gondolunk és érzünk.

Természetesen ezt védekezésnek hívjuk, nem egónak. Védjük magunkat a csalódásoktól, a fájdalmaktól. Csakhogy minden védekezésünk ellenére ezek nem kerülnek el minket. Akkor meg minek? Minek védekezni? Jöjjön, aminek jönnie kell, úgysem lehet elkerülni.

Az egó susogja a fülünkbe, hogy ne bízzunk, mert fájni fog, aztán a bizalmatlanságunk miatt kilép egy fontos ember az életünkből, mert fáj neki az ok nélküli bizalmatlanság.
Utána mennénk, de nem tesszük, mert büszkék vagyunk, és mert a lelkünk mélyén sejtjük, hogy úgysem tudjuk megadni neki azt, amit hiányol, hiszen bizalmatlanok és büszkék vagyunk. Nem vagyunk hajlandóak változtatni, nem vagyunk hajlandóak őszinték lenni, nem vagyunk hajlandóak bízni.

Nem merünk kockáztatni, pedig nincs tét. Akár "egózunk", akár nem, fájdalmak mindig is lesznek, csalódások mindig is érnek. A különbség csak annyi, hogy egó nélkül önmagunk lehetünk. Az egó csak öncsalás, ebből fakadóan mások becsapása is. Hazugságra pedig nem lehet építeni egy életet.

Legközelebb, ha valaki kilép az életedből, mert nem tud megküzdeni az egóddal, ne ordibálj, ne roskadj össze.
Menj utána és mondd el neki mindazt, amit korábban nem mondtál el. Hagyd a francba az egódat. Segíteni nem tud - eddig sem tette, sőt! -, veszíteni valód meg nincs. Akár önmagad is lehetsz már, akár őszinte is lehetsz. Ez még talán segít. Ha nem, akkor meg vond le a tanulságot: az egó nem jó tanácsadó, küldd el, felejtsd el, legyél inkább önmagad.