Már régen nem harcolok az emberi kapcsolataimban a dominanciáért. Nem fontos. Többre becsülöm az egyenrangúságot, szeretem, ha kölcsönös a bizalom, a tisztelet, egymás elfogadása.
Persze időnként arra kényszerít az élet, hogy kieresszem az oroszlánkarmaimat - leginkább akkor, amikor valaki velem szemben akar domináns lenni úgy, hogy engem kifelejt a saját életemből és ennek így vagy úgy, kárát látnám -, viszont egyáltalán nem rajongok az ilyen helyzetekért, amilyen hamar csak tudok, visszatérek az egyensúlyba.






Persze néha jó gyengének is lenni. Határozottan tudom élvezni, ha valaki, aki törődik velem, vezet. Ha időnként rábízhatom magam olyasvalakire, akiben megbízom. Ez is az egyensúly része. Nem jó mindig erősnek lenni, az erős Leo csak fél Leo. Mindenki a maga erejével és gyengeségével, a saját világos és sötét oldalával együtt kerek egész. Leo-ban is lakik az oroszlán mellett egy helyes kis kölyökoroszlán, aki gyermeki bizalommal tud követni mást, feltétel nélkül bízva rá magát az illetőre. Persze nem folyamatosan, mert akkor felborul az egyensúly, de visszatérően, időről időre.

Apropó, elfogadás... Na, ezért sem harcolok. Elég különc vagyok ahhoz, hogy ez irritáljon embereket. Engem elfogadni bizony intelligencia kell, képesség arra, hogy a felszín mögött meglássa valaki a lényeget. Olyan kisherceges csóka lett belőlem az idők során: "Jól csak a szívével lát az ember..." Viszont legalább tudom, hogy aki elfogad, az nem felületes ember és nem csak a szemével képes látni. Ez is egyfajta szelekció.

Meg hát én sem fogadok el mindenkit. Válogatok, mérlegelek. Ezért szeretem, amikor valaki kimutatja a foga fehérjét és bemutatkozik a sötét oldaláról is. Mert dönthetek. Eldönthetem, hogy elfogadom őt úgy, ahogy van, vagy simán és azonnal faképnél hagyom, mert túllépte azt a bizonyos határt.
Biztos furának tűnik, de számomra egy-egy ilyen negatív megmutatkozás a bizalom jele. Ha már megengedi az illető, hogy ne csak a jobbik felét lássam, akkor tulajdonképpen átengedi nekem a döntést. Iderakja elém teljes egészében önmagát, én pedig eldönthetem, hogy elfogadom, vagy elutasítom. Az ember önként nem adja át ezt a választást olyannak, akiben nem bízik meg. Én meg igyekszem megfelelni ennek a bizalomnak. Nem én vagyok az egyetlen kisherceges csóka a világon, rajtam kívül akadnak még jónéhányan, akiket szívvel kell látni.

A kommunikáció a legnehezebb. Vagyis itt, Nagy-Britanniában nehéz a számomra. Ami Magyarországon irritálóan túl udvarias, az itt szimplán nyers. Ami meg itt számít udvariasnak, az az én fülemnek émelyítő negédeskedés és úgy hamis, ahogy van.
Miután nem kívánok britté változni - ahhoz újra meg kellene születnem itt -, inkább vállalom azt, hogy nyersnek tűnjek. Aki a szívével néz, az úgyis ismer, a többiek meg nem érdekesek. Jó, nyilván vannak helyzetek, amik megkívánják, hogy az itteni mértékek szerint viselkedjen az ember, és ilyenkor alkalmazkodom; hála istennek az ilyen szituk is véget érnek és visszatérhetek a valódi önmagamhoz.

Nekünk, magyaroknak az az udvarias és természetes, ha pusztán annyit mondunk, hogy "Add ide azt a könyvet, légy szíves", vagy "Tudnál nekem segíteni, kérlek?". 
Na, itt, Nagy-Britanniában ez a legalja. A britek úgy tudják fokozni az udvariaskodást, ahogy senki más a világon. Csak az a bibi, hogy ehhez a fokozott udvariaskodáshoz gyakran nem társul sem őszinteség, sem jólneveltség. Ezért hamis nekem ez az egész. Nem a szavak számítanak, hanem a viselkedés, a tettek és a szándék. Az, ami őszinte és belülről jön.
(Nagyjából a következő mondattal tudnám érzékeltetni, mire gondolok pontosan: "Kedves uram/hölgyem, ha szépen megkérem, volna olyan kedves és megtenné nekem azt a szívességet, hogy elfárad az édesanyjának abba a testrészébe, ahonnan érkezett?" Bumm! Udvariasnak ugyan udvarias, na de ne már...)

Harmóniában, egyensúlyban lenni egyáltalán nem könnyű, valóságos kötéltánc. Az ember időről időre kizökken hosszabb-rövidebb időre, kezelnie kell helyzeteket, más embereket, saját magát... Aztán visszatalálni az egyensúlyi állapotba, mert mégiscsak ott a legjobb lenni.