Zakatol a világ, pörög az élet, loholnak az emberek, ők maguk sem tudják, hová. Keresnek valamit, amit soha nem találnak. Nem találják meg az ezer tévécsatornában, a legmodernebb mobiltelefonban, a menő autóban, a feléjük áradó információözönben, amelynek a fele nem igaz, a másik fele meg nem fontos. Nem találják meg egymásban, mert felületesek, mert csak az számít, ki néz ki jól, kinek van sok pénze, ki menő, híres, vagy éppen hírhedt. Nem találják meg magukban, mert magukat sem találják, nem is keresik. Fel sem merül bennük, hogy amire annyira vágynak és ami után annyira rohannak, az helyben van, egy lépést sem kell tenniük érte. Ott van bennük. Mindenkiben. Csak elő kell csalogatni.

Elszalad húsz, negyven, vagy még több évük fölöslegesen. Azt hiszik, élnek. Azt hiszik, az, hogy levegőt vesznek, mozognak, beszélnek órákig a semmiről, vagyonokat költenek külsőségekre, lájkoltatják magukat közösségi oldalakon, az maga az élet. Azt gondolják, csak az az ember a barátjuk, aki mindenre bólogat és asszisztál ehhez az értelmetlen vesszőfutáshoz. Ha valakiről kiderül, hogy nem ilyen, pillanatok alatt ajtót mutatnak neki, jöhet a következő. Mindeközben sírnak, hogy nem találnak igazi barátra. Hát, így nem is fognak...

Mondanak még valakinek valamit azok a szavak, hogy hűség, őszinteség, megbecsülés, kitartás, tisztelet, bizalom? Jelent még valakinek valamit az, hogy az ember nem játékszer, nem eldobható, nem egyszerhasználatos? Megérti még valaki ebben az idióta világban, hogy egy barátságért meg kell szenvedni? Hogy nem mindig egyszerű? Hajlandó még valaki ezen a földön felvállalni, hogy türelmet, energiát tesz egy kapcsolatba, figyelmet szentel egy másik embernek, és ha éppen nem a legfelhőtlenebb időszakot élik át, akkor sem dobja el, hanem nekiállnak közösen helyrehozni, ami éppen nem működik?

Egyszóval: Tisztában van még valaki ezen a világon azzal, hogy például mi a barátság? 

Én nem azért vagyok, hogy szórakoztassalak téged, ahogy te sem azért vagy, hogy én jól szórakozzak. Ha összesodor minket az élet, annak oka és célja van. Persze lehet járni ezen az úton nevetve is, miért is ne? Együtt játszani jó, együtt nevetni jó. Mégis előfordul, hogy nincs kedve az embernek nevetni. Ezt az időszakot túl kell élni és meg kell élni, mert ezek a legfontosabb periódusok. Egy alagútba, ha együtt sétálunk be, onnan együtt is kell kijönni; ki az a bolond, aki elengedi a másik kezét, hogy mindketten a nyakukat törjék a vaksötétben? 

Panaszkodsz kimondva vagy kimondatlanul, hogy manapság már nincs barátság, mindenki felületes, senki sem ért meg, magányos vagy, mert senki sem látja, ki vagy valójában; az emberek csak a jólfésült maszkodat értékelik, amit nap nap után fölteszel, hogy nőjön a tetszési indexed, vagy legalább ne csökkenjen.
Te, igen, te, aki most olvasod ezeket a sorokat, te tudsz barát lenni? Te nem vagy felületes? Te megértesz másokat? Te meglátod a másikban, hogy ki is ő valójában? Vagy legalább megpróbálod meglátni?

Te mit teszel saját magadért? Az önsajnálat nem elég, a panaszkodás kevés. Ha azt mondod, egy barátsághoz idő kell, azt mondom, így van. De nem csak az az idő kell hozzá, hogy ezer éve ismerj valakit. Az az idő is kell hozzá, amit te rááldozol arra az emberre. A te időd is kell hozzá. Ráadásul ez még nem is elég.

Kell hozzá figyelem, amit a másikra fordítasz, kell hozzá energia, mert nem mindig megy minden egyszerűen; kell hozzá kitartás, mert feladni a legkönnyebb, de kitartani a másik mellett bármi is történik, az bizony tiszteletreméltó. Kell még hozzá kockázatvállalás, hiszen bizalmat adni valakinek mindig kockázatos. Kell hozzá a tudat, hogy nem vagy tökéletes és a másik sem az. Kell hozzá türelem, megértés, őszinteség.

Ez most így nagyon komplikáltnak és nehéznek tűnik, gondolom. Még talán akkor is, ha elárulom, hogy nem neked kell egyedül beletenni mindent, hiszen egy barátságot ketten építgetnek. Így már, hogy tennivaló van vele, nem is annyira vonzó ez az egész, ugye?

Ezt majd magyarázd el magányos estéken saját magadnak is, amikor a fejed vered a falba, hogy eldobtál valakit, aki elfogadott úgy, ahogy vagy. Beszéld be magadnak, hogy valójában értéktelen senki volt. Hitesd el magaddal - már ha tudod, mert a lelked mélyén úgyis ott lesz a bizonyosság, hogy hazudsz magadnak és szíved szerint visszapörgetnéd az időt, hogy másképpen csinálj mindent.

Zakatol a világ, pörög az élet, loholnak az emberek, ők maguk sem tudják, hová. Keresnek valamit, amit soha nem találnak. Fel sem merül bennük, hogy amire annyira vágynak és ami után annyira rohannak, az helyben van, egy lépést sem kell tenniük érte. Ott van bennük. Mindenkiben. Csak elő kell csalogatni.