Elrontottuk.

Huszonnehány évvel ezelőtt úgy zuhant ránk a szabadság, hogy nem voltunk rá felkészülve. Csak azt tudtuk, hogy szabadok akarunk lenni.

Vagyis... Például bennem nem volt ilyen erős vágy a szabadságra, ugyanis én addig is szabadnak éreztem magam. Azt tanulhattam, amit akartam, azt sportolhattam, amit akartam, olyan hobbit űzhettem, amilyet csak akartam. A kötelező orosz nyelv sem volt számomra teher, lévén szerettem ezt a dallamos, erős és hihetetlenül logikus nyelvet, ma is szeretem.
Amerikai filmeken, rajzfilmeken nőttem fel; a Tom és Jerry, meg a Kengyelfutó gyalogkakukk ugyanolyan megszokott látogatóm volt a tévében, mint Chip és Dale és a Miki egér. Néztem Columbo-t és Star Trek-et, Robin Williams-t az Egy úr az űrből sorozatban, stb., stb. 
A rádióban angol nyelvű dalok mentek - egy kukkot nem értettem belőlük és nem is vágytam rá, hogy értsem őket -, a kortársaim nyugati zenekarokat sztároltak. Beatles, Queen, Rolling Stones, a csuda tudja már, kik voltak az akkori szupersztárjaik.
Egyszerűen semmi okom sem volt azt érezni, hogy bármiből is kimaradnék, csak mert a vasfüggöny másik oldalára születtem. Számomra ez a függöny nem létezett.

Beleszülettem a szocializmusba, nekem természetes volt, hogy oroszok - vagyis bocsánat, szovjetek - vannak az országban; mondjuk sokat nem láttam belőlük, mert ők tőlünk elkülönítve, külön laktanyákban, lakásokban éltek. Amikor életemben először "nyugatra", azaz Ausztriába, pár évre rá pedig az akkor még Nyugat-Berlinbe eljutottam, nem igazán nyűgözött le a felszínes csillogás. Megcsodáltam, mint minden addig látott országot, várost, azután hazatértem emlékekkel és élményekkel gazdagabban, de a sóvárgás a szabadság után elmaradt. Mert szabad voltam. Itt, belül, a lelkemben teljesen szabad.

Egyszercsak eljött a pillanat, amikor azok is szabadnak érezhették magukat, akik addig nem. Eljött 1989, és mindenki azt hitte, hogy egycsapásra megváltozik minden, a Duna helyén pezsgőfolyó lesz, a Balaton helyén sör, a Tisza pedig megtelik tejjel... ja, és persze mézzel, mert a Kánaánhoz ez is dukál.

Azt senki sem ismerte el, hogy gőzünk nincs, pontosan mit akarunk és hová akarunk menni. Vagy hogy menni akarunk-e bárhova is egyáltalán. Azt hitte mindenki, hogy maradhat ugyanúgy gyerek továbbra is, ahogy a szocializmusban, mert állambácsi majd mindent szépen elrendez helyette. Nem jött be. Sokaknak nem. Állambácsi magával volt elfoglalva, kereste a helyét, kereste politikailag önmagát. Ahelyett, hogy szakértőket keresett volna, akik átsegítik a változáson az országot, képeznek egy megfelelő politikai elitet, akik képesek vezetni egy országot. Akik képesek úgy vezetni, hogy odafigyelnek az ellenzék véleményére is, az ellenzék meg képes ellenzékből is arra koncentrálni, hogy az országnak hogyan jó.

Nem ez történt. A szocialista elveken és szokásokon felnőtt vezetők teljesen tudatlanul és felkészületlenül, gőgösen kezdtek bele a váltásba - melynek eredményeképpen soha nem lett valódi rendszerváltás. Csak megváltoztak utcanevek, cégnevek, nyugatról is érkeztek külföldi vállalatok és vállalkozások.

Az emberek egyénileg nem nőttek fel, ma is kamaszként figyelnek egyvalakire, vagy egymás véleményére, betanult szövegeket skandálnak, nehogy kilógjanak a sorból. Az egyéniség, egyediség csak nyomokban lelhető fel. Ahogy a józan értelem is ennek következtében.

Elrontottuk.

Bár már évekkel előtte érezni lehetett, hogy lehetőség lesz a változásra, nem készültünk fel rá. Sem azok, akik aztán az országot hosszabb-rövidebb ideig vezették, sem az emberek. Nem tudtuk, mi a demokrácia, mi a szólásszabadság - ezeket még most is rengetegen keverik össze az anarchiával és az átgondolás nélküli szabadszájúsággal. Egyszóval: nem nőttünk fel. Sem a politikai elit nem volt felnőtt eléggé az elvégzendő feladatokhoz, sem az emberek nem váltak felnőtté. Gyakorlatilag Magyarország egy, ugyan felnőttnek látszó, de mégis gyerekek által vezetett és gyerekek által lakott gyermeknemzet, ami csoda, hogy még egyáltalán létezik.

Emlékszem, a váltás lehetőségének idején nagy volt a káosz. A fejekben is. Hirtelen ezermillió párt nőtt ki a földből, ez meglehetősen összezavart sokakat. Én sem tudtam sokáig követni az eseményeket, egyszerűen tele lett a hócipőm az egésszel. Mondjuk sosem voltam nagy politizáló, az életnek ez a szelete valahogy nem köt le teljes mértékben, hiszen annyi minden más, értékesebb, fontosabb dolog létezik a világon, mint különböző csoportok folyamatos hazudozása, üres ígéretei és acsarkodása.

Így aztán azt sem tudom megmondani, hogyan csinálhattuk volna jobban. Talán úgy, hogy lassabban, lépésről lépésre váltunk, ezalatt kinevelődött volna egy épkézláb politikai elit, az emberek pedig megismerhették volna a demokrácia helyes értelmezését és gyakorlását. Felnőhettünk volna. De minden annyira gyorsan történt... Legalábbis most így emlékszem. Csak kapkodtam a fejem jobbra-balra, aztán feladtam és végleg belevetettem magam a dzsúdóba, karatéba és az ezekkel összefüggő japán zen-buddhista, később tibeti buddhista filozófia tanulmányozásába. Egészen addig, amíg rá nem bukkantam a hinduizmusra, mert az is sorra került, ami az én belemerüléseimet illeti a távol-keleti filozófiákba.

Közben voltam az USA-ban és valahogy nem vertem a seggemet a földhöz tőle. Az emberek szeme reggel ugyanolyan csipás volt, mint Magyarországon, délután ugyanolyan fáradtan mentek haza. A boltokban ugyanaz a délutáni tumultus, az utcákon ugyanaz a délutáni dugó, mint Budapesten. Csak New York nagyobb, több emberrel. Megnéztem, bejártam minden zegét-zugát - a minden zeg-zug szó szerint értendő, ugyanis az egyik harlemi boltba jártam át vásárolni. Igaz, az még csak a Harlem széle volt, ott még nem akart senki megkéselni, csak jól megnéztek, hogy mit keres ott ez a szőke hajú fehér ember... Aztán megszoktak és már nem voltam annyira érdekes látvány. 
Mindezek után szépen felültem a repülőgépre és élményekkel telve utaztam haza - csak éppen nem voltam elvarázsolva.
(Na, jó, azt azért bevallom, hogy augusztus-szeptember környékén mindig elfog egy kis "honvágy" New York után, van egyfajta egyedi és különleges hangulata annak a városnak. Egy-két hétre szívesen visszamennék ilyenkor, csak csavarogni egy nagyot. Aztán jöhet értem újra a repülő és hozhat haza Európába.)

Elrontottuk.

Én is benne vagyok vastagon. Nem mentség, hogy nem készített föl senki, bár kétségtelen, hogy igaz. Nem mentség, hogy félig még gyerekfejjel botladoztam abban az új és bizonytalan országban, amivé az addig megszokott és biztonságos Magyarország változni kezdett. 
Talán jobban érdeklődhettem volna, jobban megerőltethettem volna magam. Egy ideig próbálkoztam, aztán feladtam, nem ment. Elborított az információáradat, ráadásul egymásnak, sőt, sokszor önmaguknak ellentmondó információhegyek zuhantak rám. Egyszerűen elegem lett. Vágytam a csöndre, az elmélyülésre, az igazi életre, ami nem a politika színpadán folyik, hanem a lelkemben és a magam külön világában, ahol nincsenek politikai pártok, országok. Ahol a határokat nem államközi megállapodások, hanem csak a saját gyengeségeim szabhatják meg, és a saját hitem és akaratom tolhatja ki őket akármeddig.

Ma már, érettebb fejjel, tudom, hogy én is hibás vagyok. Ám azt is tudom, hogy nekem volt igazam. Mert miközben az ország vergődött, az emberek hányódtak hol ide, hol oda pártolva, titokban felnőttem. Tudatosan, saját erőből, illetve egy kevés segítséggel. Eközben eltelt huszonpár év, és a magyar politikát még mindig óvodás lelkületű egyedek csinálják óvodás lelkületű közönségnek.
Nem tudom, mekkora hiba volt, hogy akkor egy ponton kiszálltam abból a cirkuszból és inkább felnőttem. Nem tudom, hiba volt-e. Éretlen és tapasztalatlan voltam, még azt sem tudtam, én ki vagyok, nemhogy abban az akkori dzsumbujban kiigazodjak.

Talán nincs is értelme ezen rágódni. Talán így kellett történnie. Bár tudom, hogy hunyó vagyok, mégsincs lelkiismeret-furdalásom. A saját utamat jártam, amit járnom kellett ahhoz, hogy megtudjam, ki vagyok, milyen világban élek, hogyan szűrjem és milyen értékrend szerint osztályozzam a hozzám érkező mindenféle információt.

Persze ettől még elrontottam. Mindnyájan elrontottuk.

Ideje lenne kijavítani az elkövetett hibát. Nekem is. Mindannyiunknak.